"Régi ismerőseink bukkannak fel emlékeinkben, és nehezebben búcsúzunk tőlük, mint a legközelebbi rokonainktól, akik a halálos ágyunk mellett zokognak.
Ami egyébként nagyon kellemetlen.
Először is, mert megnehezítik az elszakadást, másodszor pedig az igazlátás kezdeti stádiumában már azt is érzékeljük, hogy nem bennünket siratnak, hanem saját magukat. A „Mi lesz velem ezután?” könnyei csillognak a gyászolók szemében. Ez roppant terhes az elszakadónak, aki ilyenkor már önmagával van elfoglalva s nincs ereje viselkedni. Egy hétköznapi utazásnál sem szeretjük, ha kijön velünk az egész családunk a pályaudvarra, rohannak az induló vonat mellett, zsebkendőket lobogtatnak, elkapják a nyitott ablakban integető kezünket, és nem akarják elengedni… A haldoklónak terhes a ragaszkodás. Nem szívesen néz vissza. Kedve sincs már az alakoskodáshoz, elhitetni az itt maradókkal, hogy jól esik neki, ha ilyen kétségbeesetten csimpaszkodnak belé. Neki menni kell, a színjátékhoz nincs ereje.
Még akkor sem, ha a gyermeke, vagy a legnagyobb szerelme búcsúzik tőle.
Ráadásul sajnálja is a szeretteit. Nem akar fájdalmat okozni nekik. Mégis ezt teszi. Nem tehet mást, mert mennie kell. Úgy érzi, akaratlanul is bajt okoz azoknak, akiket szeret."

/Müller Péter - Szeretetkönyv/